Két hete abban a lázban égek, hogy egy értelmes bemutatkozó szöveget összehozzak, mivel Panka a Szegedi Kutya Klub vezetője, megkért, hogy mint a suli egyik oktatója, én is készítsek egyet.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokat tudnék írni magamról, az indíttatásról, ami ide, a jelenlegi állapotomba, céljaimhoz sodortak. Csak írtam, csak írtam és írtam… az egész szöveg, 1,5 oldalas lett. Addig rövidítettem, amíg el nem értem az 1 oldalas változatot.
Minderre azért volt szükség, hogy a gazdik, akik a suli új honlapját megtekintik, megismerjenek minket, oktatókat. Közelebb kerüljünk az emberekhez.
Íme az én verzióm:
Amióta az eszemet tudom állatorvos szerettem volna lenni. Bárki feltette a közhelyessé vált kérdést: „mi leszel, ha nagy leszel?”, egyből ez volt rá a válaszom. Sajnos az életem máshogy alakult, lebeszéltek ennek megvalósításáról. Az állatok iránti szeretetem sosem múlt el, sőt időközben egyre erősödött, melynek abszolút középpontjában a kutya áll. Mindig volt kutyánk, az első, akire emlékszem Morzsi, a tacskó volt. Tőle tanultam meg, hogy mit szabad és mit nem egy kutyával.
Szüleim nem nagyon szerettek volna Morzsi után kutyát, hogy bebizonyítsam nekik 11 évesen is elég érett vagyok egy saját kutyához, minden nap elvittem egy madzagra kötött követ sétálni. Igen, elég bizarrnak tűnhet, de minden porcikámmal akartam kutyát.
Második kutyánk, aki megalapozta a kutyák iránti vonzalmamat, Bonny, a golden retriever volt. Az alap vezényszavakra megtanítottam, sétálni is napi rendszerességgel jártunk. A környékbeli erdő-mező állandó vendégei voltunk. Ő volt a remek, hűséges társ, akit bárki kívánna magának. Azonban az álomvilág lufija egy napon kilukadt, amikor kutyatámadás áldozatai lettünk egy nyitva hagyott kapu miatt. Goldim jellemében a változás kézzelfogható volt, attól a naptól kezdve nem fogadta el semmilyen kutya közeledését. Változást 7 éves korában egy kölyök hozta, Snoopy, a parson russel terrier. Ő egy tipikus terrier volt, magához vette az irányítást, az én csodás kutyám követővé, grabancrángatásos „bántalmazottá” vált. Goldenem halála után Snoopy maradt nekem, általa éltem meg, hogy mi is a Kihívás a kutyázásban. Minden téren baj volt vele, velünk. Agresszív volt más kutyákkal, akaratos, önfejű velem szemben. Miatta, kapcsolatunk érdekében akartam képezni magam. Sajnos a tetteket már nem élhette meg, 7 éves korában el kellett altatnunk.
Következő kutyám fajtáját nagyon sok utánajárás előzte meg, így jutottam el az ausztrál juhászhoz, mint fajtához és remek képviselőjéhez Jamiehez, aki 2010 májusában költözött be az életembe. Teljesen megváltoztattam az életmódomat, a kutyám az életem szerves része lett, sokat van velem, Soltvadkerten, ahol élek, már-már hiányolják mellőlem, ha nélküle jelenek meg valahol.
Jó gazdi szerettem volna lenni, emiatt jelentkeztem a Népszigeti Kutyaiskola szervezésében a Kiképzésvezetői 1.-2. tanfolyamára. Továbbá szerettem volna megismerkedni a kutyaiskolák világával, így 2010-ben Népszigeten elvégeztük Jamievel az alapfokot, majd térséget váltva, közelebb, a Szegedi Kutya Klub középfokát is sikeresen befejeztük. A K99-es vizsgarendszer keretein belül is folyamatosan megmérettetem magunkat, nem elfelejtve a kutyánk tanításának szépségeit. Igyekszem a látásmódomat tágítani különböző szemináriumokon való részvétellel is. Eddig a Szegeden megtartott Nyomkövetési szemináriumot hallgattam végig. Későbbiekben szeretnék eljutni az Engedelmes, valamint az Ügyességi szemináriumokra. Alkalmam nyílt 2011. nyarán a kutyasulin V. Nemes-Nagy Panka vezetésével egy különleges oktató képzésen részt venni. Szabad időnket nem kímélve foglalkoztunk ennek keretein belül a kutyával, és ami legfontosabb saját magunkkal. Itt esett le az a bizonyos tantusz, ami le kell, hogy essen, tisztán láttam, hogy miket rontottam el, miken kell változtatnom.
Jelenleg a Kölyök suli oktatója vagyok, amit nagy élvezettel vezetek Mónival és Jamievel. Igen, sosem gondoltam volna, hogy az én bohókás kutyám kölykök felnőtt kutyákhoz szocializációját hivatott majd szolgálni, de így lett és nagyon büszke vagyok rá, magamra, hogy ezt sikerült elérnünk. Mindez remek lehetőség a fejlődésre, és nem mellesleg az egyik legszuperebb dolog kölyökkutyákkal foglalkozni.
Sokan megkérdezik, hogy miért utazok ennyit, mi motivál? Úgy gondolom, ha már állatorvosi álmaimról letettem, nem hagyhatom, hogy a kutyázással kapcsolatos vágyaim, álmaim is elvesszenek. Folyamatosan bővülő tudásommal próbálok a kutyáknak, gazdiknak segíteni, hogy kedvencüknek jobb, teljesebb életük lehessen. A kutyasuli, az oktatók rengeteg segítséget adnak ehhez, és mindezzel remélem, hogy egy olyan helyen, mint a kisvárosom, Soltvadkert, is kialakíthatok egy kutyás közösséget, hogy ne csak az udvarokban, kerítések által elbarikádozott, vagy önsétáltató kutyákkal találkozzak, hanem a séta örömét együtt élvező kutya-gazda párosokkal.
Láthatjátok, én is sok rosszat megtapasztaltam, ma már beismerem, hogy a gondok saját hibáimból eredtek. Mai fejemmel, tapasztalataimmal sok mindent máshogy csináltam volna, de akkor nem jutottam volna el ide. Ördögi körforgás, nem? 🙂
Tapasztalat: Kell az a rossz, ami által jobbak lehetünk. Merjünk hibázni, de ne legyünk restek ezeket beismerni, ne hárítsuk másra, a kutyánkra. Mindig keressük meg az okot, ami hibázásra késztetett minket.
Na ennyi a bölcselet mára. 🙂 Jó kutyázást Mindenkinek!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: